„Ebből kerekedett a párbajhistória. A főnök úr, aki egyébként vendéglős, a megjegyzést sértőnek találta magára nézve és szabályszerűen provokált. A segédi tisztet az ő részéről két vendéglős ipartestületi tag töltötte be. Miután semmiképpen sem tudtunk megegyezni, kértem az érdemes vendéglősöket, hogy közöljék segédeimmel megbízójuk föltételeit.”

Forrás: huszadikszazad.hu

A párbajőrület bacillusai – azt mondják a vezércikkek – itt ugrálnak a levegőben- az ember észre sem veszi, egyszerre maga is megkapta a betegséget és szur és vág és lő, mint egy Kemál. A magam részéről sokáig mosolyogtam ezen az állitáson, az elszaporodott párbajokat a közidegességgel próbáltam magyarázni és titokban az volt a meggyőződésem, hogy a vivótermek, ahol a pesti párbajok legnagyobb része lezajlik, agent provovateurőkkel dolgoznak. A napokban azonban én is megkaptam a bacillust az ördög tudja hogyan, belémkötött valami kötekedő szellem és pont olyan kötött valami kötekedő szellem és pont olyan nem volt. Tudniillik a pincérrel veszekedtem, aki nem kedvemre való kávét hozott.

A pincér védte a konyhát, én támadtam az egész kávéházi uzsoraüzletet, mire közbelépett maga a gazda és így szólt:
-Igazán nem tudom, mit csináljak már? Higgye meg, a lelkemet teszem ebbe a kávéba!
-Köszönöm – feleltem mogorván – de én nem szeretem a kávét tulsötéten.

Ebből kerekedett a párbajhistória. A főnök úr, aki egyébként vendéglős, a megjegyzést sértőnek találta magára nézve és szabályszerűen provokált. A segédi tisztet az ő részéről két vendéglős ipartestületi tag töltötte be. Miután semmiképpen sem tudtunk megeggyezni, kértem az érdemes vendéglősöket, hogy közöljék segédeimmel megbízójuk föltételeit.

-Föltét nélkül verekedni kivánunk – válaszolt ellenfelem vezetősegéde, mintegy jelezni akarván a legszigorubb föltételeket. Ennél keservesebb dolog ugyanis vendéglős és vendég számára nincs, mint a föltét hiánya.
A segédek tehát még aznap délután összeültek és pisztolypárbajban állapodtak meg. Pünkösd hétfőjén sápadtan állunk a Zugligetnek egy elhagyott tisztásán. Nem messzi egy vendéglő falai fehérlettek át a fák lombozatán.

-Mérjétek le a huszonöt lépést – mondtam én segédeimnek remegve. De ellenfelem ajkai is szederjesek voltak, amikor mintegy önkéntelenül így szólt segédeihez:
-Huszonöt hosszu lépést!
Az egyik segéd elrohant a vendéglő irányában, a másik ottmaradt.

Szabályszerűen fölálltunk. Adott jelre Istennek ajánlottam lelkemet és megnyomtam a ravaszt. A pisztoly csütörtököt mondott. Ellenfelem ravasza ravaszabb volt, a pisztoly eldurrant és a tisztás szélén álló fák egyikéről halálrasebbzetten hullott alá egy veréb.
-Váltás! -vezényelt az én vezetősegédem, mire ellenfelem továbbadta a parancsot az ő segédjének:
-Jani kisváltás!
Erre a másik vendéglős is elrohant, amit sehogysem tudtam megérteni.

Leeresztettem pisztolyomat és a vendéglő irányába néztem, ahonnét több feketeruhás ember rohant elő.
-Itt a rendőrség! – sugta fülembe az egyik segéd. – Jó lesz, ha gyorsan meglógunk.

Már éppen követni akartam segédem, amikor az előrohanó emberek közül kivált ellenfelem segéde és messziről kiabálta:
-Hozom a huszonöt hosszulépést!
-Én pedig hozom a kisváltást! – ordított a másik segéd és a gyep csakhamar megterült mindenféle izes ennivalóval.

Így végződött párbajom, amelynél könnyen a fűbe haraphattam volna, hogyha ellenfelem történetesen nem vendéglős és nem hoz más harapnivalót.