És mit viszünk Mikiéknek Amerikába? – szögezte Tamásnak a nagy kérdést Klári, miután megérkeztek az útlevelek és az öröm első rohamából kijózanodtak. Mikor a kérdés elhangzott, Tamás nyomban szuszogni kezdett, mint mindig, amikor sorsdöntő elhatározások elő állottak.

-Nem kis gond – motyogta tanácstalanul két szuszogás között és ezt néhányszor megismételte. Koncentrált. Valóban, mit lehetne vinni Mikiéknek? Mit visz az ember Amerikába? Kláriban felébredt a nő és azt mondta: -Második gyerekük néhány hónapos. Most éppen lehet nálunk kapni ilyen olasz dolgokat, pelenkázó, támlás bili, cuclimelegítő. Biztosan örülnének.

Tamás szemében gúnyos fény villan: – Biztosan éppen olvastam, hogy egész New Yorkban nem lehet gyerekholmit kapni. Mikiék már végigtalpalták a várost és sehol semmi. Üresek az üzletek. Klári mindig védtelen volt Tamás gúnyolódósával szemben, mert számára túlságosan összekeveredtek benne a valóságos és a képtelenség elemei. Nem tudta, mi hová tartozik. Most is visszakérdezte: – Ne beszélj! Üresek az üzletek?

Ha már így alakult, Tamás még ráduplázott: – A fogyasztói társadalom hátrányai. Nem törődnek a fogyasztók igényeivel. Ahelyett, hogy kereskednének, csak élnek a központokban és kávéznak. Persze aztán tele vannak hiánycikkel. Klári gyanút fogott: – Mivel vannak tele? – Hiánycikkel. De roskadásig! Minden üzlet! Úgyhogy feltétlenül vigyünk olasz gyerekbigyókat Mikiéknek. Klári velős szavakkal ecsetelte, mi a véleménye az efféle színvonaltalan viccekről. És a színvonaltalanságot többször hangsúlyozta, éreztetvén, hogy kizárólag ezért nem vette észre az olcsó csapdát az első pillanatban.

Majd tovább tanakodtak, mire lehet szükségük Mikiéknek? Klári most azt javasolta, vigyenek nekik könyveket. Tamás leintette: – Mikinek könyvet? Már az iskolában is én olvastam helyette. Habár lehet, hogy az amerikai – Olvasó néppárt – mozgalom keretében szenvedélyes olvasó lett belőle. Felmerült még egy gázöngyújtó, nagyapától örökölt bronz íróasztal-nehezék (-Mikinek valószínűleg nincs is íróasztala, nem ír és nem olvas-), egy praktikus cseh hagymavágó, lengyel fatányér, bolgár szőrmepapucs.

De Tamás elmagyarázta, hogy valami sajátos magyar ajándékot kell vinniük. Klári dühbe gurult: – Akkor vigyél neki egy hortobágyi rideg marhát, nagy szarvakkal! Tamás elismerő pillantással nyugtázta, majdhogynem irigyelte ezt a mondatot. De a vonal, amin elindultak, jó volt. A fütyülős barackpálinkát kevésnek érezték, legfeljebb kiegészítő ajándékként jöhet számításba. Hosszabban időztek a herendi porcelánnál, de végül úgy döntöttek, hogy az viszont túl drága, mert felhajtották az árát, mindenki azt viszi.

Ugyan ez a helyzet a Kovács Margit kerámiákkal. – Megvan! – csapott a térdére Tamás és úgy lehelte ki a szót, mint egy kinyilatkoztatást: – Libamáj. Ebben megállapodtak. Persze ez sem olcsó dolog, de ennyit azért megérdemelnek Mikiék a kéthetes meghívásért. Ezt sem sokkal könnyebb szerezni, mint egy herendi bonbontartót, de Klárinak volt egy Lehel piaci összeköttetése, abban reménykedtek. Szép nagy, félbarnára kisütött máj, rózsás libazsírba nyakig merítve – ez még Amerikában is valami!

Fantasztikus példányt sikerült Klárinak szereznie: több mint egy kilót nyomott. A sütés is pompásan sikerült. A máj ingerlő domborulatai lebarnult asszonyidomokként bukkantak elő a rózsás takaró alól. Tamás alig bírt magával: – Mindjárt beleharapok! – mondta és akkorát nyelt, hogy nyekkent az ádámcsutkája. Klári gyorsan lezárta és betette a mélyhűtőbe a műanyag dobozt. Az indulás hajnalán kivették, beburkolták kőkeményre fagyasztott jégtasakokkal, majd habszivaccsal és fóliával: ennek ki kell bírnia New Yorkig. A tetemes csomagot beágyazták a fehérnemű közé. Ferihegytől féltek egy kicsit, de a szúrópróbát szerencsésen megúszták. Az amerikai vámosoktól pedig nem féltek.

Tamás szerint az már tiszta szanatórium. Csupa lezser fickó. A Kennedy repülőtéren az egyik lezser vámos kiemelte a libamáj szállítmányt. Mikor felszólításra Tamás kicsomagolta és levette a fedelet, még az amerikai is elismerően bólintott a szép példány láttán. Majd kijelentette, hogy egészségügyi okokból el kell koboznia. Tamás töredezett angolsággal megkísérelte megmenteni a kincset, de a vámos szilárd maradt. – Meg kell semmisítenünk, uram – mondta szárazon. -Megsemmisíteni? Ezt? – hördült fel Tamás. – Akkor inkább megeszem! – Parancsoljon – mondta a vámos. – Annál az asztalnál megfelel?

Tamás nekilátott a májnak. Az első harminc-negyven deka még ízlett, tulajdonképpen mindig arra vágyott, hogy egyszer az életben annyi libamájat ehessen, amennyit csak bír. Fél kilónál már noszogatta Klárit, hogy segítsen, egyen ő is belőle. De Klári a repüléstől elég rosszul volt, most pedig oda sem tudott nézni, ahogy a férje tömte magába a májat, csak hátat fordítva könyörgött neki, hogy hagyja a fenébe az egészet. – Egy falatot sem hagyok nekik! – jelentette ki Tamás, de kezdett üvegessé válni a tekintete.

Elhaló hangon odaszólt a vámosnak: – Nem volna egy kis kenyerük? – Sajnos, uram, nincs – tárta szét a karját a vámos és csodálattal, vegyes borzadással meredt Tamásra. A soron egymás után érkező gépek köpték az utasokat, akik közül néhányan kicsit távolabb meg is álltak és vártak, netán valami újfajta politikai demonstráció, egy ellen éhségsztrájk tanúi lehetnek? Tamás, kis szünetekkel, fél óra alatt végzett a májjal.

Nagyon rossz állapotban támolygott ki az előcsarnokba, ahol Mikiék már türelmetlenül várták őket. Nem tudták elképzelni, mit művelnek a vámon Tamásékkal. Fegyvert keresnek? Kábítószert? Kommunista kiáltványt? Tamás nem nagyon tudott beszélni, úgy hát a kocsiban Klári magyarázkodott: ki tudja, milyen okból, nem árulta el, mi történt. És közben arra gondolt, milyen szerencse, hogy hoztak magukkal szegedi paprikát meg fütyülős barackot is.

Mégsem állítanak be üres kézzel. Mikor beléptek a lakásba és Tamás még mindig sűrűn támolygott, Miki azzal vigasztalta, hogy minden első tengerentúli repülőút rossz hatással van az emberre. Majd kedélyesen hátba veregette: – Nem baj, öregfiú, mindjárt feléledsz, ha megmutatom, mivel várunk estére. Úgy hallottuk, nálatok nem kapható, mert ide exportálják. Idenézz!! És feltárta a hűtőszekrény ajtaját. A legfelső polcon, rózsás zsírba takarózva, hatalmas libamáj lapult alattomosan.