Babits Mihály (1883-1941)

Babits Mihály az élet köznapi örömeivel nem sokat törődő, majdhogynem aszkétikus jellemű költőként él a közemlékezetben. Ezt sugallja nem egy műve, melyet cizellált formai finomság és az élet realitásai közül való elvágyódás jellemez. Része volt benne Babits szikár alkatának, hűvös, tanáros modorának, tartózkodásának is, amellyel oly sok avatatlant hozott zavarba.

De az elefántcsonttoronyba zárkózó, élettől elhúzódó Babits-kép mögött van egy másik, egy igazi is: a humanista, életigenlő Babitsé, aki a János könyvében megrázó erővel emel szót a szenvedő emberért, aki magyarra ülteti át Dante Isteni Színjátékát és Shakespeare Viharát, Szophoklész Oidipus királyát és Goethe Iphigeniáját, aki csodálatos műben idézi elénk az európai irodalom, az európai szellem fejlődéstörténetét.

Mikizben a költő írásai közt talláztunk, keresve a legmegfelelőbbiket, amelynek közlésével a centenáriumról megemlékezhetünk, az utolsó prózakötetek egyikében, amelyet Török Sophie, a költő hitvese állított össze, egy megragadó írásra bukkantunk. Ebben Babits saját ifjúsgára emlékezik, s amelyben költői identitását egy csodálatos ételnek és egy gyönyörű levélnek tulajdonítja, melyet erről – születése előtt néhány órával – édesanyja írt. Az életet szerető, s minden bajával-örömével együtt vállaló költő vallomása ez. Itt közöljük egy részletét.

„Életem egy kis vidéki városban kezdődött, a mult század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám.
Olyan, mint egy távoli idill, amit úgy találtak ki, hogy valószínű legyen és mégis idegenebb a valóságtól, mint a Csöndes Óceán valamely félreeső szigete Londontól vagy Budapesttől. Anyám aznap, amelynek estéjén megszülettem, mustostököt evett, ezt nagyon megkívánta, s utána hosszú levelet írt egy barátnőjének. Meg kell itt vallanom, hogy este születtem, nem pedig hajnalra, mint ahogy egy fiatalkori versemben írtam, lelkiismeretlenül, tisztán a rím és mérték kedvéért. A költők hazudnak, legalább régebben azt tartották róluk, s én azokban a boldog fiatal időkben voltam annyira költő, hogy egy jó rímért vagy széplejtésű sorért nyugodtan föl tudtam áldozni a kicsinyes igazságot. Ezt a képességemet azóta elvesztettem, gyáván és tehetetlenül ragaszkodom minden jelentéktelenséghez, ami véletlenül igaz. A mustostök és a barátnőhöz írt levél is szóról szóra igaz.

A levél olyan gyönyörü lett, hogy anyám azonnal föl is olvasta apámnak, s később szentül meg volt győződve, hogy költői pályámat ennek a levélnek kell tulajdonítani. Akinek a születése előtt pár órával az édesanyja ilyen levelet fogalmaz, abból nyilván csak költő lehet. Én magam meghatottan, de némileg vegyes érzelmekkel gondolok erre a levélre, amelynek sorsom köszönhetem.

Szeretném hinni, hogy ennek a sorsnak kialakulásában a mustostök is szerepet játszott. Az otthoni must édes zamatából talán beszívódott valami lelkembe és szavaimba is. Ámbár, őszintén szólva, nem vagyok tisztában a mustostök konyhai titkaival. Bevallom, nem ettem gyermekkorom óta. Azt sem tudom, eláll-e hosszabb ideig, vagy pedig csak a must-érés évadán élvezhető szezoncikk? Az Inyesmester klasszikus szakácskönyvében hiába keresem, nem tud róla. Anyám féltékenyen őrizte receptjét, a feleségemnek sem árulta el.

Mustos tök
Jellegzetes keleti eredetű csemege volt a mustméz vagy pekmez is. Szüretkor a taposókádról frissen lecsurgó mustból egy-két fertályra valót kivettek az asszonyok és lekvárfőző rézüstbe öntve, lassú tűzön forralni kezdték. Amikor a must sűrűsödni kezdett, felszeletelt birsalmát vagy kockákra vágott sütőtököt tettek bele. Addig főzték, amíg méz sűrűségűvé nem vált. Ezután cserépfazekakba töltötték és kis időre kemencébe tették, hogy a teteje megbőrösödjön. Mustos töknek is nevezték és a legfinomabb téli csemegének számított. Kenyérrel mártogatva ették. Különösen asszonyok és gyerekek kedvence volt.
(Magyar Néprajz II.)

Mikor én születtem, már késő november volt. A szüret, akármennyire halogatták volna is abban az évben, már régen lezajlott, a pincékben csípős, szappanos mellékízű újbor forrt, mely karcolta és égette a torkot s már alig tűrte a «must» nevet. A Bácskában rámpásnak mondják az ilyent. Vajjon ilyenből készítették azt a mustostököt, amelyet anyám azon a bizonyos novembervégi napon megkívánt? Annyi igaz, hogy az életem ép elég hamar lett csípős, égető és rossz mellékízű. Dehát ez más emberrel is így van, kivált ebben a huszadik századi Európában, s nem is illik rajta panaszkodni.

Egyszóval késő november volt, a pincében forrtak a borok, a hegyeken rókák vonítottak, a félszer alatt már üresen csüggtek a fecskefészkek, a nagy ölfák tornyosan komorlottak, készen a tűzhalálra, melyet a családi szobában fognak elszenvedni. Ennek a kifűtésére valóban sok kellett, mert bár alacsony volt, de tág, mint egy táncterem. Azóta három aprót csináltak belőle. Mégis ezt fűtötték, míg a szomszéd helyiségben egész télen át unatkozva fagyoskodtak a pirosplüs szalónbútorok. Ahogy mondtam, egészen olyan ez, mint egy régi regény azokból a szép hosszú, angol regényekből, amiket anyám olvasott ezidőben, a végérhetetlen téli estéken. Később én is olvastam ezeket a regényeket, böngészve a könyvespolcon a pirostáblás kötetek közt, vagy lehordva a padlásról a Fővárosi Lapok zsineggel átkötött évfolyamait. Napjaim folyama ebben az időben egy kissé unalmas, lassúmenetű regényhez hasonlított, melybe kurtább és sokkal érdekesebb betétregények volnának beékelve. Ezek voltak, amiket olvastam, s amik akkortájt jobban izgattak, mint a saját életem. A saját életem nem nagyon izgatott. Túlságosan is simának tetszett, nem igen lehetett várni tőle semmi meglepetést. Utam előre el volt készítve, családi és hivatali vonalon, körülöttem békében tespedt a világ, Magyarország elkényeztetetten duzzogott, mint egy keleti princessz, akit házasságba kényszerítettek az osztrák zsarnokkal. Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart. Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől ihletét nyeri: az unalom vagy a mustostök?

Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. Igy szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk és politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről-évre. Tavasszal visszajöttek a fecskék s egész nyáron át elegánsan keringettek a félszer vakolathullajtó vályogoszlopai körül. Őszre megjelent a must és a mustostök.

Télen jött a zsidó, csizmásan, kilábolt a hegyre, s megnézte a pincében a borokat. A kis sváb cseléd nagy flanellkendőbe bugyolálva gázolt át a havon, hogy vizet húzzon a szalmafonatos kútból, melynek csövéről jégcsapok csüggtek alá. Én közben felnőttem, elvégeztem tanulmányaimat s kikerültem a messze Erdélybe, a havasok közé. Itt éreztem először hideg szeleket, mintha valaki egy nagy és fülledt családi szobában a rosszul csukódó ablak mellé kerül s megcsapja fülét a fagyos légvonat. A kis sváb cseléd facipői helyett halinacsizmás oláhok léptei visszhangzottak a folyosón, s nagyszakállú pópák járták az uccákat, míg a magyar urak a Mexico-vendéglő terraszán ittak, kártyáztak és politizáltak, akárcsak otthon, a szekszárdi présházakban. Én már akkor nyilt lázadásban voltam, nem kártyáztam, nem ittam azon túl, amennyit mégis dukál, s nem érdekelt az osztrák-magyar politika. A kuruckodás gyermekes játéknak tűnt fel előttem, hisz úgyse változtathattunk semmi lényegeset, s egészen más erők forrongtak körülöttünk. Jobb volt a könyvek közé vonulni, a szellem erőde még szilárdnak látszott, s már épült is a büszke magyar torony, minden eshetőségre: legyen mit mutatni messzeségeknek és századoknak!

Tehát nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalomszámba ment Magyarországon, hol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam, tekintve e rettenetes vád silány hangoztatóit. Míg egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. A gyertyák kialusznak ilyenkor, a papirok szerteröpülnek a szobában, az ajtók becsapódnak, a hideg szél ujját érezzük nyakunkon. Emlékszem, csakugyan szélviharral kezdődött, én akkor éppen megint otthon voltam, a rozoga, régi házban, ahol anyám hajdan a mustostököt megkívánta és a szép levelet megírta. Kellős közepét tapostuk a nyárnak. Én délben érkeztem meg Budapestről, útközben, jól tudom még, egy francia könyvet olvastam, mely bizonyos rejtelmes fizikai tüneményekről szólt, esetleges kozmikus befolyásokról, amik planétánk életét megváltoztathatják. Ebéd után hirtelen elborult, szinte egészen sötét lett, mint ítéletnapján, a fák derékban megcsavarodtak, az udvar közepén hatalmas portölcsér emelkedett, s az emeletről egy ablaktábla csörömpölve zuhant a pázsitra. A kapu fölött magától csöngött a drótcsengő. Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden másképp lesz, mint eddig volt.

(1939)

Forrás: Magyar Konyha (1984)

A Babits Mihály: Curriculum vitae bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.

Tizenhat éves koromig vidéken éltem, Hódmezővásárhelyen. Sokan sajnáltak már ezért: „Mi történik azon az unalmas Alföldön?” Hadd ne válaszoljak most erre a kérdésre, s hadd ne idézzem Petőfit se! Nem rossz talaj az, sok kiválóságunk származott el onnan. Egy aranyos, kedves, öreg tanító, név szerint Csokán Pali bácsi pedig, aki szenvedélyesen kutatta városunk történetét, egyenesen azt állította, hogy a vásárhelyi nép külön fajta, soha nem keveredett senkivel. Meghökkentő állítását világos logikával támogatta: a várost mindig is körülvette a Hódtó, nádasaival, zsombékjaival, lápjaival. Idegen csakis kétféleképpen juthatott be oda: vagy egy szép lány mutatta, hova kell lépni, vagy vasra verve szállították be a város tömlöcébe a zsandárok!
Családom történetét nem tudom sem az egyik, sem a másik eljárásból eredeztetni, de azt hiszem, ez nem is lényeges. Számomra fontosabb, hogy gyerekkoromban az Alföld vett körül sajátos növény-, és állatvilágával, embereivel, s azok szokásaival, és természetesen ételeivel.

Konyhánkat nem lehetett éppen franciásnak nevezni, a menüt a bab, káposzta, krumpli, főtt tészta uralta, de azért elegendő mennyiségű hús is akadt. Igazi alföldi ételek voltak a kedvenceim, például a vetrece. A levesben főtt marhahúsból készül, mégpedig úgy, hogy rengeteg hagymát kell üvegesre párolni zsíron, paprika helyett borssal meghinteni és ebbe tettük a kockázott húst. Finom! Vagy a görhemálé!, meg a fenéken sűlt lepény. Ez utóbbinál a kemence fenekére tessék gondolni. Amolyan jó „parasztgyomrom” lett. Ennek ellenére, amikor életemben előszőr jutottam ki külfőldre, nem idegenkedtem az ottani koszttól sem. Sőt! Legutóbbi Franciaországbeli utamon szemrebbenés nélkül nyeltem le nyolc élő osztrigát. Nem mondom, hogy a rabja lettem, de nem rossz. Ettem már békát, csigát, polipot, rákot, tintahalat, pálmarügyet, s minden egyéb lehetetlenséget. Ami tehát a gyomromat illeti, szerencsémre világpolgár vagyok.

Galambos tarhonya
De életem első évtizedében nem hódoltam a konyhaművészetnek, sőt kifejezetten rossz evő, válogatós voltam. Válogatósságom oka nagyon gyakran kényszer volt: csak bizonyos diétás ételeket ehettem, lévén szinte szünet nélkül beteg voltam. Ma is számban érzem az üres pirított gríz, a reszelt savanyú alma, a rizsnyák ízét. „Büszkén” mondhatom, hogy minden gyerekbetegségen átestem. Volt bárányhimlőm, kanyaróm, vörhenyem, dizentériám, sárgaságom, mumpszom, és majdnem állandó jelleggel tüszős mandulagyulladásom középfülgyulladással kombinálva. Következésképpen sokat feküdtem ágyban, így nem csoda, ha nem volt étvágyam.

Egy ízben rendkívűl makacs bélhurutom volt. Napokig koplaltattak, s csak ezután próbálkoztunk meg a cukor nélküli teával. Visszaestem. Újabb koplalás. Már olyan sovány, legyengült voltam, hogy csak fekve tudtam létezni. Ekkor pedagógus szüleimnek el kellett utazniuk egy konferenciára. Rábíztak anyai nagymamámra, akinek nagyon pontosan elmondták: milyen időközönként milyen orvosságokat adjon be nekem. Ő, szegény, látva szörnyű állapotomat, megsajnált. Hogy végre jóllakhassam, főzött nekem gyenge galambos tarhonyát, amit úgy nyeltem, mint kacsa a nokedlit.

Ebéd után pedig kaptam egy pohárka házi készítésű ribizke bort. Felséges volt! Este jöttek édesanyámék, és kérdezték, bevettem-e az orvosságokat, volt-e rohamom. Mondtam, hogy nem volt semmi, az ebéd viszont pompás volt. Óriási patália lett: „Evett a gyerek, és még bort is ivott? Ebbe belehal!” Mint sejtik, nem haltam bele, sőt. Két nap múlva már hashajtót kellett szednem. Így tulajdonképpen orvosságaim közé sorolhatom a jellegzetesen vásárhelyi galambos tarhonyát. (Miért nem kapni manapság galambot, ki tudja? Pedig a levese is milyen finom!)
Később aztán cseperedni kezdtem, megjött az étvágyam is.

Beszerzési gondjaink nem voltak, megtermett minden a gyümölcsösben, a konyhakertben, meg a jószágudvarban. Hogy’ szerettem a gyümölcsszedést, a dióverést, a lekvár főzést! Gyümölcs annyi volt, hogy cefrébe is jutott. (Jut eszembe: azóta se ittam kisüsti meggypálinkát.) A padláson halomba állt a mogyoró, dió, a mandula. A gerendákról lógott a kötözött szőlő. Ez utóbbiból kedvencem volt az a fajta, amely mind közönségesen csak úgy hívtak: kecskecsöcsű. Egy ízben egy ház ablakából láttam a következő szemérmes kiírást: „Ketske szőlő eladó”.
A veteményesben egy kedvencem volt a friss galambbegysaláta, no meg tavasszal a zöld fokhagyma. Ilyet mai napig is duggatok szentendrei kertemben, mely fölséges étel füstölt száraz kolbásszal, repedt héjú cipóval.

Kötelező nevetés
A kolbászt is házilag gyártottuk, mert minden évben vágtunk disznót, néha kettőt is. Mifelénk a disznóvágás egésznapos rítus volt. Már hajnali 1/2 3 körül elkezdődött, ekkor kezdték gyúrni, sütni a friss pogácsát, mert ezzel, meg a kisüstivel illik várni a böllért. Káprázatos falatokhoz jutott ilyenkor az ember. Előbb persze kellett dönteni, hogy orjára vagy „karmonádlira” bontsuk-e a disznót, ami nem mindegy, mert egyik esetben a hátán, a másikban hasán kezdik a megboldogult feldarabolását. Akármelyiket is választjuk, az első késvágásnál hangosan kell nevetni, hiszen köztudott: úgy vastagabb lesz a szalonnája!

S az említett falatok: frissen főtt májat csenni, s a sóval, paprikával eszegetni vagy a felséges illatú, sűlő zsírba serclit tunkolni, felfogott vért hagymával borssal resztelni – mind megannyi gasztronómiai élmény.
S este a tor! Az orjaleves a friss paprikás, a hurka kolbász, pecsenye. S ekkor még nem említettem a savanyúságokat: a véralmát a káposztával töltött paprikát, az ecetes szilvát. Befejezésül pedig leveles hájas tészta baracklekvárral, és fröccs!

Böllérhistóriák
Családunkban emlékezetes disznóvágások története Nagyapámékkal esett, hogy böllérnek bizonyos Tandarit hívtak meg. Tandari kereszt nevéről nem tesznek említést a családi annalesek.
Nos, Tandari kiváló böllérnek bizonyult, remekül ismerte a fűszerek titkát, mindennek megadta a savát-borsát. Teendőinek ellátása után még az éléskamrát is elrendezte, példás sorban lógtak a kolbászok, sonkák, szalonnák. Tandarit elismerés glóriázta. Annál nagyobb volt másnap reggel a döbbenet. A kamrát az éjjel kirabolták!
A helyzet valóban katasztrofális volt, mert édesanyámék nyolcan voltak testvérek, s ott állt a nagy család élelem és remény nélkül, másik disznó nem lévén.
A letargiát a derék Tandari oszlatta el, estére kelve beállítván egy talicskával, s abban az összes ennivalóval.

Rögtön el kell mondanom, hogy Tandari nem volt lánglelkű nyomozó, a kriminalisztikor zsenije. Ő a tettes volt! Megtörten vallotta meg erkölcsi megtévelyedését, s megjavulásának okát is:
„Nem volt lelkem eltenni a sok finomságot, mindig az éhes gyerekek jutottak eszembe!”
Nagy volt a megkönnyebbűlés. Kezdték visszarakni a holmit a kamrába, de valahogy a kolbász kevésnek bizonyult. Mondta is megboldogult nagymamám:
– Tandari! Ennél több kolbász volt!
– Már hogy’ tetszik ilyet mondani? Pontosan ennyi volt.
– Ne beszéljen már! Öt szállal több volt.
– Engedelmet! Csak nem kételkedik a becsületemben?!
Erre a tromfra mindenki elnémult, s az ügyre fátyol borult.

Katona úr szemléje
Mi más böllért hívtunk, már csak a mondottak miatt is. Katona úrnak hívták, tisztes polgári foglalkozására nézve: úriszabó. Nem férfiszabó, úriszabó! Remekül értett az ínycsiklandozó disznóságokhoz.
Angol fajta disznókat neveltünk, így hát természetes, hogy nevüket az angol királyok után kapták. A mi ólunkban Györgyök és Edvárdok röfögtek. S talán most kezd megvilágosodni e cikk címének értelme.
Talán emlékeznek, volt egy időszak, amikor be kellett jelenteni a disznóvágásokat, s a húsból, zsírból tetemes mennyiséget beszolgáltatni. Ezekben az időkben egyszer elhatároztuk, hogy mi bizony titokban, vagy ahogy mondták: feketén vágunk! (Ma már be merem vallani, bizonyára ez is elévült.)

Előző nap Katona úr szemlét tartott, megnézte a kiszemelt X. Edvárdot, mivelhogy ő következett. „Kitűnő módszerem van tanár úr – mondta apámnak – csendben is le tudom szúrni őtet!” E kis idézetből is kitűnik, hogy Katona úr igen választékosan beszélt, amint az emelkedett társadalmi pozíciójának fontosságához illett.
A módszer lényege a következő volt: Edvárdot egy kis morzsolt kukoricával előcsalogatjuk, s ekkor majd Katona úr egy fél téglával homlokon vágja, amitől, Edvárd várhatóan elalél. Ájult disznó nem visít!
Hajnali négykor megzörrent az ablak, s Katona úr titokban bebocsátást nyert én már akkor teljes fiúk bölléri ornátusomban morzsoltam a csalogató kukoricát, s türelmetlenűl vártam a nagy titkos pillanatot. De Katona úr nem kapkodott. Ette a forró pogácsát, s pálinkával üdítette magát. Mivel azonban nincs olyan pillanat, amely egyszer el ne jönne, ütött Edvárd végórája is!

A sötét, téli hajnalban becserkészték az ólat. Beszélni tilos volt, nehogy Edvárd gyanút fogjon. Még Bodri nevű pulimat is elzártuk a fáskamrába, hiszen csaholásával könnyen felverheti mind az áldozatot, mind a mit sem sejtő szomszédokat.
Apám ment elől, majd Katona úr, a zseniális stratéga, s végül én. Minden haditerv szerint ment. Oda értünk az ólhoz. Hallgatóztunk. Edvárd békésen aludt. Apám megcsörgette a kukoricát, s a mennyei zajra Edvárd felröffent. Újabb csörgetés. Erre már Edvárd fel tápászkodott, s lassan meg indult kifelé! Idegtépő pillantok voltak. Katona úr le jobbjával megmarkolta a gyilkot, baljával magasra emelte a téglát. Olyan volt mint a megtestesült nemezis. Még egy-két lépés, és Edvárd megjelent az alajtóban. S ekkor Katona úr lesújtott, mint a végzet!

Talán az éjszakai sötét vagy talán a kisüsti átszellemült élvezete okozta, nem tudni, de a fátum rossz helyre ütött. Edvárdot nem homlokán, hanem legérzékenyebb pontján, az orrán találta! Edvárd nem ordított, nem visított, egyszerűen szoprán áriákat énekelt. Két és fél mázsája ellenére szinte a levegőben úszott tova, magával ragadva a mindenre, elszánt Katona urat is. Apokaliptikus látvány volt.
A fehér havon egy megkergült sipító kentaur száguldozott fel s alá.
Bodri örjöngeni kezdett a fáskamrában.

Ezen a hajnalon Hódmezővásárhely lakói a mi rögtönzött koncertünk hangjaira serkentek fel.

A Antal Imre: X. Edvárd halála bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.

Ja, akkor nem voltál benn velünk. Hát elég az hozzá, hogy Kelemenné kezd mesélni, hogy micsoda isteni íze van a hízott galambnak, becsináltnak. Tudod, hogy Kelemenné mennyire büszke a főzőtudományára. Egy eleven szakácskönyv.

A világos másról nem is lehet vele beszélni. Hát éppen elemében volt. Tényleg, szinte gusztust csinált az embernek, ahogy mesélte, hogy a fogoly- vagy a kappanleves, az mind lőre a kövér galambé mellett, hogy az egészen más íz, de mire kell vigyázni, hogy húsa gyenge maradjon a főzés alatt, és így tovább, ahogy ő csettint a szájával, hogy, izé tudjátok, mint a harmat, mint a liliom, olyan fehér és puha, egy valóságos költeményt csinált erről a galambbecsináltról. Hát Józsi, a férjem, ahogy hallgatja ezt, utána persze meglök engem, és azt mondja nekem:

– Na, Rózsikám, hát látod, soha életedben eszedbe nem jut, hogy valami ilyen finom kis dolgot csinálj. Holnap vegyél egy pár galambot, és készítsd el, hallottad, hogyan.

– Jól van – mondom -, ez a legkönnyebb.

De Józsi még este is és másnap reggel is, amikor az irodába ment, külön emlékeztetett rá, hogy délre galambot akar ebédelni. Hát megígérem újra neki. Délelőtt kiadom a szakácsnének, hogy két pár hízott galambot hozzon, és én majd instruálom, hogy készütjék el. A szakácsnő erre csak annyit mondott, hogy ő csak azt nem tudja, talál-e galambot a vadasnál, mert még sohasem látott, hacsak a madárpiacon nem vesz, ott, úgy tetszik, kalickában árulják.

– Mindegy – mondom neki -, csak hozzon okvetlen. Nahát, tudod, most nálunk van a férjem húga. Ő, tudod olyan visszavonuló, ideges, beteges teremtés. Tudod, milyenek a vénkisasszonyok. Ő pedig már két évvel idősebb nálam. Szóval, mikor elmondom a sógornőmnek a galambebédet, csak látom, hogy egyszerre a színét váltja. Rám néz, és elakad a szeme, és alig tudja mondani:

– Ugyan! Galambot! Én nem is hallottam még, hogy a galambot levágják megfőzni. Ezt a drága, szelíd madárkát. Hogy jut, Rózsikám, ilyen az eszedbe. én igazán egy falatot nem eszem, nem bírnám, megakadna a torkomon…

Tudod, ahogy a sógornőm azzal az ijedt szemével mondja ezt nekem, egyszerre nekem is olyan rossz érzésem támadt. Mintha én is látnám egyszerre azt a nagy fehér, szelíd jószágot, a kis piros lábukkal és piros csőrükkel, és egyszerre úgy összeszorult az én szívem is, hogy meg kelljen ölni őket, egy ebéd miatt. Persze, mondom a sógornőmnek, hogy Józsi akarja, az az utálatos Kelemenné csinált neki ilyenre gusztust. Most már nem segíthetek, a szakácsnő már hozza a galambokat, és ő majd le is vágja őket. Én sem tudnék hozzájuk nyúlni, igazán. Ezt mondom a sógornőmnek. Persze, a sógornőmnek ez nem kifogás. És Józsit mintha nem is hibáztatná, hanem engem:

– Hát nem tudtak összeszidni, hogy ilyen utálatos? Van elég más, mit egyen Józsi. Pont galambot. Igazán kegyetlenek vagytok – korhol engem a sógornőm, és aztán azt mondja: – én elmegyek hazulról, ha ezt megteszitek.

– Tessék! – mondom neki. – Te elmégy hazulról, mert galambot vágatok. Józsi meg az este szintén azt mondta, hogy a vendéglőbe megy hazulrúl, ha nem lesz galamb ma délre. Hát én legyek ártatlan, akit úgy szekíroztok? Kinek jutott valaha eszébe ez a galambbecsinált? A fene egye meg azt a Kelemennét.

Tudod, így vitatkoztunk. És elhiszed, hogy a sógornőm képes volt elpityeredni ezért a galambbecsináltért, és úgy korhol és kérlel, hogy legyek rá tekintettel. Nahát, mit tegyek? De tudod, akárhogy igyekeztem beszélni a sógornőmnek, nem tudom, mi lelt, de én is majdnem úgy voltam, mint ő. Bizony isten, úgy tetszett, hogy a karmeliták templomának a nagy oltára képét láttam, mintha ez a galamb, a szentlélek, olyan szemrehányással nézne rám, és a sógornőmnek adna igazat, hogy nem elég csirke, fogoly, fácán van, éppen a galambot akarjuk levágni.

Meg azok a kis képecskék jutottak eszembe, amiket a cselédek levelekre ragasztanak a szerelmesen csókolódzó galambokról, akik olyan hűek, a hsűgnek példái. Igazán, szinte olyannak éreztem magam én is, mint egy kegyetlen hóhér, ha eltűröm, hogy galambbecsináltunk legyen ebédre a Józsi kedvéért. Mert enni belőle már nekem is elment minden étvágyam. Nem tudom neked el sem mondani, milyen keserves hercehurca volt ebből egész délelőtt a sógornőmmel és enmagammal. Csak abból láthatod, hogy végre is, tudod, miben egyeztünk meg a sógornőmmel? Hát abban, hogyha hozza a szakácsnő a galambokat, kieresztjük őket. Aztán beszélünk a szakácsnővel, hogy el ne áruljon. És visszaszalajtjuk két pár csirkéért.

Nem hiszem én, hogy Józsi tudja majd azt az ízéről, hogy galamb- vagy csirkebecsináltat eszik. Egy kis kaporral többet teszek bele, és legyen aztán ez az a más az amivel Kelemenné olyan nagyra van. Ha nem fog ízleni Józsinak, legalább Kelemennét fogja szidni. A fene egye is meg őtet a tanácsával. Nahát, mikor jön a szakácsnő, már úgy megyek eléje, szinte valami elérzékenyedéssel, hogy szíveségből kieresztjük a galambokat. Erre paff! A szakácsnő két pár megkopasztott galambot hoz. Azt mondja, kapott így is galambot a vadasnál. Sohasem tudta, hogy ez is van. Ezzel Józsival már rendben volnánk. De a sógornőm?

Hirtelen azt mondom a szakácsnőnek:

– Hallja, Rozi! A kisasszonynak azt fogjuk mondani, hogy ezek: két pár csirke. Mert sajnálja a galambokat, és nem akar ebédelni, ha galamb van. Ebbe beavatjuk az uramat is. Csak mi tudjuk, hogy galambot eszünk… Hát ezzel tényleg rendben volt valahogy a dolog. A sógornőm is legfeljebb azt fájlalta, hogy nem csinálhatunk ünnepélyes galambkieresztést. Már úgy készült rá pedig.

Elkezdték aztán főzni az ebédet. A szakácsnőnek, persze, részletesen elmesélem közben a dolgot. Kelemennét, a férjemet és a sógornőmet, és az egész délelőttöt, aztán végül, mikor már egy kis mesét összetanakodtunk a galambbecsináltnak, így szólok a szakácsnőnek: Elhiszi, hogy nekem sem megy le a torkomon egy falat hús, ebből a két galambpárból. A kisasszony már úgy összebeszélte a fejemet, hogy még úgy sem ízlenék ezeknek a galamboknak a húsa, hogy a vadastól levágva hozta őket. Erre a szakácsnő rám néz, egy kicsit ide-oda tekinget, elgondolkodik, végre elneveti magát:

– Mondjak valamit nagysága? – szól. – Tessék egész nyugodtan enni ebből a galambból, mert ez nem galamb, hanem fürj. A vadas azt mondta, hogy a világon senki meg nem ismeri egymástól a kettő ízét, és levágva a formáját sem. Tessék, hát ezért volt az egész komédia. És milyen komédia. Józsi azt hitte galambbecsináltat, eszik. A sógornőm azt hitte, hogy csirkét. Én pedig tudtam, hogy fűrjet.

Ámbár az volna a legjobb benne, ha a szakácsnő nekem is füllentett volna, és tényleg csirke lett volna ez a komplikált becsinált, mert az olcsóbb a fürjnél is, a galambnál is, és ki az ördög tudná megkülönböztetni. Még tán Kelemenné sem, a fene egye meg őtet a szakácstudományával, hogy ilyen nagy zenebonát csinál vele az embernek.

A Tersánszky J. Jenő: Galambbecsinált bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.

Hiszen a leghétköznapibb nyersanyagokból is csodálatos ízeket varázsolhatunk elő és a leggazdagabb ételek is szürkék, unalmasak, ha hiányzik az alkotói fantázia. A konyhaművészet és a mesterség közötti küszöb magas ugyan, de megközelíthető…
Mindig bosszankodom, ha a kedvenc ételemről faggatnak. Akkor ha azt kérdeznék: a lila vagy zöld színű ételeket eszem-e szívesebben? Igaz, akár a tárgyaink, az ételek is jellemeznek bennünket, de önmagában nem hordoz értéket sem a cseresznyés fürj iránti vonzalom, sem a spenóttal szembeni, messzi gyermekkorban gyökerező undor.

Ízlésünket meghatározza a föld, ahol születtünk, no és az életmódunk, a társadalmi helyzetünk és sok minden más tényező. De az már csak tőlünk függ, hogy a főzés gépies teendők egymásutánját vagy valamiféle magasabb rendű tevékenységet jelent az életünkben. És állítom, hogy nem a recept a lényeg! Nem a gasztronómiai túlfinomultság! Hanem, hogy főztünk ne legyen sekélyes!

Hogy ne hasonlítson a nagyiparilag ömlesztett pépekhez – ez a fontos! Képesek vagyunk-e az ízek felszabadítására? Kevergetéssel, kóstolgatással megkísérelünk –e a kipróbált ízharmóniákból újat előteremteni? Szerintem itt kezdődik a konyhai igényesség, itt a különbség a kényszeredett rutin és az újító kedvű főzőcskézés között! Egyre gyakrabban emlegetjük, de igenis még mindig bátortalanok vagyunk a fűszerek használatában.

Csombor, kakukkfű, borvirág, lestyán, tárkony, ürömfű, bazsalikom – még kimondása is édes a nyelvünknek. Hát még a használatuk! Ízek, zamatok, aromák csodálatos összhangja teremthető egy kis merészséggel. Az alapanyagok és a fűszerek gazdag kölcsönhatását legtöbben nem is ismerik. „Vagy 3 kanál libazsírt” … „löttyintsd meg tejföllel” … „rántsd be jó vastagon”… – a fantázia nélküli koszton kövér egész Magyarország. Nemcsak az a jó, ami hizlal. Érszűkület, meszesedés, háj és éppen ezért például teljes az értetlenség némely nemzetek salátakultuszával szemben! Mert milyen nálunk a saláta? Savanyú lébe mártott lapulevél!

Víz, cukor, ecet a tálba, és zutty, belemerítjük a salátát – durva sértés ez! A színek, és ízek orgiája lehet a saláta; kellő mértékletességgel adagolt fűszerekkel, olajokkal asztalunkra idézi a tájat, ahol termett, a napot, amely érlelte, a vizet és az elemeket, egyszóval a természetet magát, amelytől olyan messzire kerültünk. Egyszerűen elkeserít, ha különböző összejöveteleken, banketteken az agyonunt sertéshúst adják a még unalmasabb hasábburgonyával és csemegeuborkával. Szerintem az ilyen szakácsnak más foglalkozás után kellene néznie… Hiába, életritmusunk következtében konyhánk alapanyagai jórészt a kész termékekre szűkülnek le. De a mélyhűtött anyagok is életre kelthetők.

Tudomásul kellene végre vennünk, hogy a magyar konyhaművészetnek olyan hagyományai vannak, amelyeket nem szabad elvesztegetnünk, meg kell őriznünk az utókornak! Csakhogy ehhez nemcsak a főzés, hanem az étkezés tisztességét is meg kell adnunk. Nagyanyámtól tanultam, hogy a legnyomorúságosabb ingyenkonyha leveskéjét is lehet étvágykeltően tálalni. Éppenséggel csak teríteni kell tudni…!

Most szándékosan goromba leszek: a talponállóban meglepetésszerűen felterített hófehér abrosz visszatart az asztalra való köpéstől. Már bocsánat… Amikor régen a mezőn dolgozó parasztember meglátta a karján kosárral közeledő feleségét, az mindig a nap szép pillanata volt. És nemcsak a kemény fizikai munka követelte az evés szükségszerűségét, hanem mert a kapálás, aratás vagy éppen kukoricatörés ritmusában az evés erőt adó és néhány percnyi pihenést, nyugalmat ajándékozó aktus volt. Ahogyan letelepedtek a fa árnyékában, ahogyan az asszony leterítette a fűre a tiszta asztalkendőt, abban volt egy kis áhítat. Amiként a kenyér megszegésekor is… és a parasztember jóízűen evett, evett, de soha nem táplálkozott!

Mi pedig most sem hallunk újabban, mint „táplálkozási szokásaink” így, meg úgy, kalóriákat és joule-okat latolgatunk, némelyek szigorúan tudományos alapon táplálkoznak, pedig hát az ember eszik. Bármilyen prózai egyszerűséggel hat is ez a szó! „Akiknek” a húsát esszük, azokat táplálja a gazdája, mi emberek eszünk, hogy némelyek mennyire kulturálatlanul, azt most ne firtassuk tovább… Higgyünk benne, hogy az étkezés szép és egyszerű aktus. A főzés sem valamiféle technologizáló, tudományoskodó tevékenység, ha az lenne: belefulladnának az ízek. A harmóniát kell megtalálnunk az ételek zamatában és fogyasztásában is, no és az emberek, barátaink között, akikkel egy asztalnál ülünk.

A Gobbi Hilda gondolatati a gasztronómiáról bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.

-Nem kis gond – motyogta tanácstalanul két szuszogás között és ezt néhányszor megismételte. Koncentrált. Valóban, mit lehetne vinni Mikiéknek? Mit visz az ember Amerikába? Kláriban felébredt a nő és azt mondta: -Második gyerekük néhány hónapos. Most éppen lehet nálunk kapni ilyen olasz dolgokat, pelenkázó, támlás bili, cuclimelegítő. Biztosan örülnének.

Tamás szemében gúnyos fény villan: – Biztosan éppen olvastam, hogy egész New Yorkban nem lehet gyerekholmit kapni. Mikiék már végigtalpalták a várost és sehol semmi. Üresek az üzletek. Klári mindig védtelen volt Tamás gúnyolódósával szemben, mert számára túlságosan összekeveredtek benne a valóságos és a képtelenség elemei. Nem tudta, mi hová tartozik. Most is visszakérdezte: – Ne beszélj! Üresek az üzletek?

Ha már így alakult, Tamás még ráduplázott: – A fogyasztói társadalom hátrányai. Nem törődnek a fogyasztók igényeivel. Ahelyett, hogy kereskednének, csak élnek a központokban és kávéznak. Persze aztán tele vannak hiánycikkel. Klári gyanút fogott: – Mivel vannak tele? – Hiánycikkel. De roskadásig! Minden üzlet! Úgyhogy feltétlenül vigyünk olasz gyerekbigyókat Mikiéknek. Klári velős szavakkal ecsetelte, mi a véleménye az efféle színvonaltalan viccekről. És a színvonaltalanságot többször hangsúlyozta, éreztetvén, hogy kizárólag ezért nem vette észre az olcsó csapdát az első pillanatban.

Majd tovább tanakodtak, mire lehet szükségük Mikiéknek? Klári most azt javasolta, vigyenek nekik könyveket. Tamás leintette: – Mikinek könyvet? Már az iskolában is én olvastam helyette. Habár lehet, hogy az amerikai – Olvasó néppárt – mozgalom keretében szenvedélyes olvasó lett belőle. Felmerült még egy gázöngyújtó, nagyapától örökölt bronz íróasztal-nehezék (-Mikinek valószínűleg nincs is íróasztala, nem ír és nem olvas-), egy praktikus cseh hagymavágó, lengyel fatányér, bolgár szőrmepapucs.

De Tamás elmagyarázta, hogy valami sajátos magyar ajándékot kell vinniük. Klári dühbe gurult: – Akkor vigyél neki egy hortobágyi rideg marhát, nagy szarvakkal! Tamás elismerő pillantással nyugtázta, majdhogynem irigyelte ezt a mondatot. De a vonal, amin elindultak, jó volt. A fütyülős barackpálinkát kevésnek érezték, legfeljebb kiegészítő ajándékként jöhet számításba. Hosszabban időztek a herendi porcelánnál, de végül úgy döntöttek, hogy az viszont túl drága, mert felhajtották az árát, mindenki azt viszi.

Ugyan ez a helyzet a Kovács Margit kerámiákkal. – Megvan! – csapott a térdére Tamás és úgy lehelte ki a szót, mint egy kinyilatkoztatást: – Libamáj. Ebben megállapodtak. Persze ez sem olcsó dolog, de ennyit azért megérdemelnek Mikiék a kéthetes meghívásért. Ezt sem sokkal könnyebb szerezni, mint egy herendi bonbontartót, de Klárinak volt egy Lehel piaci összeköttetése, abban reménykedtek. Szép nagy, félbarnára kisütött máj, rózsás libazsírba nyakig merítve – ez még Amerikában is valami!

Fantasztikus példányt sikerült Klárinak szereznie: több mint egy kilót nyomott. A sütés is pompásan sikerült. A máj ingerlő domborulatai lebarnult asszonyidomokként bukkantak elő a rózsás takaró alól. Tamás alig bírt magával: – Mindjárt beleharapok! – mondta és akkorát nyelt, hogy nyekkent az ádámcsutkája. Klári gyorsan lezárta és betette a mélyhűtőbe a műanyag dobozt. Az indulás hajnalán kivették, beburkolták kőkeményre fagyasztott jégtasakokkal, majd habszivaccsal és fóliával: ennek ki kell bírnia New Yorkig. A tetemes csomagot beágyazták a fehérnemű közé. Ferihegytől féltek egy kicsit, de a szúrópróbát szerencsésen megúszták. Az amerikai vámosoktól pedig nem féltek.

Tamás szerint az már tiszta szanatórium. Csupa lezser fickó. A Kennedy repülőtéren az egyik lezser vámos kiemelte a libamáj szállítmányt. Mikor felszólításra Tamás kicsomagolta és levette a fedelet, még az amerikai is elismerően bólintott a szép példány láttán. Majd kijelentette, hogy egészségügyi okokból el kell koboznia. Tamás töredezett angolsággal megkísérelte megmenteni a kincset, de a vámos szilárd maradt. – Meg kell semmisítenünk, uram – mondta szárazon. -Megsemmisíteni? Ezt? – hördült fel Tamás. – Akkor inkább megeszem! – Parancsoljon – mondta a vámos. – Annál az asztalnál megfelel?

Tamás nekilátott a májnak. Az első harminc-negyven deka még ízlett, tulajdonképpen mindig arra vágyott, hogy egyszer az életben annyi libamájat ehessen, amennyit csak bír. Fél kilónál már noszogatta Klárit, hogy segítsen, egyen ő is belőle. De Klári a repüléstől elég rosszul volt, most pedig oda sem tudott nézni, ahogy a férje tömte magába a májat, csak hátat fordítva könyörgött neki, hogy hagyja a fenébe az egészet. – Egy falatot sem hagyok nekik! – jelentette ki Tamás, de kezdett üvegessé válni a tekintete.

Elhaló hangon odaszólt a vámosnak: – Nem volna egy kis kenyerük? – Sajnos, uram, nincs – tárta szét a karját a vámos és csodálattal, vegyes borzadással meredt Tamásra. A soron egymás után érkező gépek köpték az utasokat, akik közül néhányan kicsit távolabb meg is álltak és vártak, netán valami újfajta politikai demonstráció, egy ellen éhségsztrájk tanúi lehetnek? Tamás, kis szünetekkel, fél óra alatt végzett a májjal.

Nagyon rossz állapotban támolygott ki az előcsarnokba, ahol Mikiék már türelmetlenül várták őket. Nem tudták elképzelni, mit művelnek a vámon Tamásékkal. Fegyvert keresnek? Kábítószert? Kommunista kiáltványt? Tamás nem nagyon tudott beszélni, úgy hát a kocsiban Klári magyarázkodott: ki tudja, milyen okból, nem árulta el, mi történt. És közben arra gondolt, milyen szerencse, hogy hoztak magukkal szegedi paprikát meg fütyülős barackot is.

Mégsem állítanak be üres kézzel. Mikor beléptek a lakásba és Tamás még mindig sűrűn támolygott, Miki azzal vigasztalta, hogy minden első tengerentúli repülőút rossz hatással van az emberre. Majd kedélyesen hátba veregette: – Nem baj, öregfiú, mindjárt feléledsz, ha megmutatom, mivel várunk estére. Úgy hallottuk, nálatok nem kapható, mert ide exportálják. Idenézz!! És feltárta a hűtőszekrény ajtaját. A legfelső polcon, rózsás zsírba takarózva, hatalmas libamáj lapult alattomosan.

A Görgey Gábor: Egy libamáj New Yorkban bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.

Forrás: huszadikszazad.hu

A párbajőrület bacillusai – azt mondják a vezércikkek – itt ugrálnak a levegőben- az ember észre sem veszi, egyszerre maga is megkapta a betegséget és szur és vág és lő, mint egy Kemál. A magam részéről sokáig mosolyogtam ezen az állitáson, az elszaporodott párbajokat a közidegességgel próbáltam magyarázni és titokban az volt a meggyőződésem, hogy a vivótermek, ahol a pesti párbajok legnagyobb része lezajlik, agent provovateurőkkel dolgoznak. A napokban azonban én is megkaptam a bacillust az ördög tudja hogyan, belémkötött valami kötekedő szellem és pont olyan kötött valami kötekedő szellem és pont olyan nem volt. Tudniillik a pincérrel veszekedtem, aki nem kedvemre való kávét hozott.

A pincér védte a konyhát, én támadtam az egész kávéházi uzsoraüzletet, mire közbelépett maga a gazda és így szólt:
-Igazán nem tudom, mit csináljak már? Higgye meg, a lelkemet teszem ebbe a kávéba!
-Köszönöm – feleltem mogorván – de én nem szeretem a kávét tulsötéten.

Ebből kerekedett a párbajhistória. A főnök úr, aki egyébként vendéglős, a megjegyzést sértőnek találta magára nézve és szabályszerűen provokált. A segédi tisztet az ő részéről két vendéglős ipartestületi tag töltötte be. Miután semmiképpen sem tudtunk megeggyezni, kértem az érdemes vendéglősöket, hogy közöljék segédeimmel megbízójuk föltételeit.

-Föltét nélkül verekedni kivánunk – válaszolt ellenfelem vezetősegéde, mintegy jelezni akarván a legszigorubb föltételeket. Ennél keservesebb dolog ugyanis vendéglős és vendég számára nincs, mint a föltét hiánya.
A segédek tehát még aznap délután összeültek és pisztolypárbajban állapodtak meg. Pünkösd hétfőjén sápadtan állunk a Zugligetnek egy elhagyott tisztásán. Nem messzi egy vendéglő falai fehérlettek át a fák lombozatán.

-Mérjétek le a huszonöt lépést – mondtam én segédeimnek remegve. De ellenfelem ajkai is szederjesek voltak, amikor mintegy önkéntelenül így szólt segédeihez:
-Huszonöt hosszu lépést!
Az egyik segéd elrohant a vendéglő irányában, a másik ottmaradt.

Szabályszerűen fölálltunk. Adott jelre Istennek ajánlottam lelkemet és megnyomtam a ravaszt. A pisztoly csütörtököt mondott. Ellenfelem ravasza ravaszabb volt, a pisztoly eldurrant és a tisztás szélén álló fák egyikéről halálrasebbzetten hullott alá egy veréb.
-Váltás! -vezényelt az én vezetősegédem, mire ellenfelem továbbadta a parancsot az ő segédjének:
-Jani kisváltás!
Erre a másik vendéglős is elrohant, amit sehogysem tudtam megérteni.

Leeresztettem pisztolyomat és a vendéglő irányába néztem, ahonnét több feketeruhás ember rohant elő.
-Itt a rendőrség! – sugta fülembe az egyik segéd. – Jó lesz, ha gyorsan meglógunk.

Már éppen követni akartam segédem, amikor az előrohanó emberek közül kivált ellenfelem segéde és messziről kiabálta:
-Hozom a huszonöt hosszulépést!
-Én pedig hozom a kisváltást! – ordított a másik segéd és a gyep csakhamar megterült mindenféle izes ennivalóval.

Így végződött párbajom, amelynél könnyen a fűbe haraphattam volna, hogyha ellenfelem történetesen nem vendéglős és nem hoz más harapnivalót.

A Kálmán Jenő: Párbajoztam a vendéglőssel bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.

Írta: Berecz Edgár (Erdélyi publicista)

Egy nap Marci bá is elhatározta, hogy szakít a sablonos formákkal és nagy látványossággal körített igazi disznóvágást rendez a tömbházak tövében, melyek mellett szerényen meghúzódva feküdt telke és házacskája. Erre pedig okvetlenül meghívja a szomszédban vakációzó magyar családot. Az előkészületek annak rendje és módja szerint megtörténtek, a szerszámok és a felszerelés elő volt készítve, a részeges Fackarasi mészáros is megérkezett, majd a megadott időpontban szállingózni kezdtek a magyar család álmos tagjai.

Így hát mikor mindenki összegyűlt nekifogtak. Marci bá és Fackarasi a disznót valahogy még ki tudták vezetni a pajtából, de a sok elfogyasztott pálinka miatt tisztességesen megszúrni nem tudták. A disznó véresen kiugrott alóluk és neki egyenesen a szájtátva bámuló magyar családnak. Ezek ahányan voltak, annyifelé futottak. Csak a családfő, egy nyápic irodakukac nem tudott hova futni, ehelyett a mellette heverő disznóperzseléshez előkészített gázpalack csapját megnyitotta és a disznó elé tartotta. Ettől az imént még haragos állat tántorogni kezdett, s így Fackarasinak könnyű dolga volt. A riadalom után a pesti gyerekek is visszatértek és hősként üdvözölték a bátor apukát. Marci báek jól bepálinkáztak a nagy ijedségre, és hozzáláttak megperzselni a hízót. Minden rendben is volt egy darabig, de egyszer csak valami lobot vettet és a disznó nagy pukkanással úgy felrobbant mintha aláaknázták volna. A megdöbbent táraság percekig szóhoz sem jutott, csak nézték egymást és a helyet ahol az imént a disznó volt. Végül az egyik gyerkőc sírósan megjegyezte, hogy a tetőn van. A gázzal megtelt disznót a robbanás úgy szétvitte, hogy a ház tetejéről és a kertből kellett a darabjait összeszedegetni.

Fackarasi szerint Marci bának a próbálkozása, hogy ma különlegesen látványos disznóvágást produkáljon a lehető legjobban sikerült. Ezzel mint aki jól végezte dolgát vette a kalapját és elköszönt. A pestiek sem fogják egyhamar elfelejteni ezt a disznótort, alighanem lesz miről meséljenek otthon.

A Disznóvágás Magyar turista módra bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.

Karinthy Ferenc: Karcolatok

A Panaszkönyv bejegyzés először Menü mánia-én jelent meg.