Nahát, drágám, igazán el kell mondanom neked a mai ebédünk történetét. Mert ez igazán mulatságos. Tudod, Józsi, a férjem milyen nagy ínyenc. Hát emlékszem, tegnap nálatok Kelemenné a galambbecsináltjairól beszélt. Nem? Nem emlékszel?
(1929)

Ja, akkor nem voltál benn velünk. Hát elég az hozzá, hogy Kelemenné kezd mesélni, hogy micsoda isteni íze van a hízott galambnak, becsináltnak. Tudod, hogy Kelemenné mennyire büszke a főzőtudományára. Egy eleven szakácskönyv.

A világos másról nem is lehet vele beszélni. Hát éppen elemében volt. Tényleg, szinte gusztust csinált az embernek, ahogy mesélte, hogy a fogoly- vagy a kappanleves, az mind lőre a kövér galambé mellett, hogy az egészen más íz, de mire kell vigyázni, hogy húsa gyenge maradjon a főzés alatt, és így tovább, ahogy ő csettint a szájával, hogy, izé tudjátok, mint a harmat, mint a liliom, olyan fehér és puha, egy valóságos költeményt csinált erről a galambbecsináltról. Hát Józsi, a férjem, ahogy hallgatja ezt, utána persze meglök engem, és azt mondja nekem:

– Na, Rózsikám, hát látod, soha életedben eszedbe nem jut, hogy valami ilyen finom kis dolgot csinálj. Holnap vegyél egy pár galambot, és készítsd el, hallottad, hogyan.

– Jól van – mondom -, ez a legkönnyebb.

De Józsi még este is és másnap reggel is, amikor az irodába ment, külön emlékeztetett rá, hogy délre galambot akar ebédelni. Hát megígérem újra neki. Délelőtt kiadom a szakácsnének, hogy két pár hízott galambot hozzon, és én majd instruálom, hogy készütjék el. A szakácsnő erre csak annyit mondott, hogy ő csak azt nem tudja, talál-e galambot a vadasnál, mert még sohasem látott, hacsak a madárpiacon nem vesz, ott, úgy tetszik, kalickában árulják.

– Mindegy – mondom neki -, csak hozzon okvetlen. Nahát, tudod, most nálunk van a férjem húga. Ő, tudod olyan visszavonuló, ideges, beteges teremtés. Tudod, milyenek a vénkisasszonyok. Ő pedig már két évvel idősebb nálam. Szóval, mikor elmondom a sógornőmnek a galambebédet, csak látom, hogy egyszerre a színét váltja. Rám néz, és elakad a szeme, és alig tudja mondani:

– Ugyan! Galambot! Én nem is hallottam még, hogy a galambot levágják megfőzni. Ezt a drága, szelíd madárkát. Hogy jut, Rózsikám, ilyen az eszedbe. én igazán egy falatot nem eszem, nem bírnám, megakadna a torkomon…

Tudod, ahogy a sógornőm azzal az ijedt szemével mondja ezt nekem, egyszerre nekem is olyan rossz érzésem támadt. Mintha én is látnám egyszerre azt a nagy fehér, szelíd jószágot, a kis piros lábukkal és piros csőrükkel, és egyszerre úgy összeszorult az én szívem is, hogy meg kelljen ölni őket, egy ebéd miatt. Persze, mondom a sógornőmnek, hogy Józsi akarja, az az utálatos Kelemenné csinált neki ilyenre gusztust. Most már nem segíthetek, a szakácsnő már hozza a galambokat, és ő majd le is vágja őket. Én sem tudnék hozzájuk nyúlni, igazán. Ezt mondom a sógornőmnek. Persze, a sógornőmnek ez nem kifogás. És Józsit mintha nem is hibáztatná, hanem engem:

– Hát nem tudtak összeszidni, hogy ilyen utálatos? Van elég más, mit egyen Józsi. Pont galambot. Igazán kegyetlenek vagytok – korhol engem a sógornőm, és aztán azt mondja: – én elmegyek hazulról, ha ezt megteszitek.

– Tessék! – mondom neki. – Te elmégy hazulról, mert galambot vágatok. Józsi meg az este szintén azt mondta, hogy a vendéglőbe megy hazulrúl, ha nem lesz galamb ma délre. Hát én legyek ártatlan, akit úgy szekíroztok? Kinek jutott valaha eszébe ez a galambbecsinált? A fene egye meg azt a Kelemennét.

Tudod, így vitatkoztunk. És elhiszed, hogy a sógornőm képes volt elpityeredni ezért a galambbecsináltért, és úgy korhol és kérlel, hogy legyek rá tekintettel. Nahát, mit tegyek? De tudod, akárhogy igyekeztem beszélni a sógornőmnek, nem tudom, mi lelt, de én is majdnem úgy voltam, mint ő. Bizony isten, úgy tetszett, hogy a karmeliták templomának a nagy oltára képét láttam, mintha ez a galamb, a szentlélek, olyan szemrehányással nézne rám, és a sógornőmnek adna igazat, hogy nem elég csirke, fogoly, fácán van, éppen a galambot akarjuk levágni.

Meg azok a kis képecskék jutottak eszembe, amiket a cselédek levelekre ragasztanak a szerelmesen csókolódzó galambokról, akik olyan hűek, a hsűgnek példái. Igazán, szinte olyannak éreztem magam én is, mint egy kegyetlen hóhér, ha eltűröm, hogy galambbecsináltunk legyen ebédre a Józsi kedvéért. Mert enni belőle már nekem is elment minden étvágyam. Nem tudom neked el sem mondani, milyen keserves hercehurca volt ebből egész délelőtt a sógornőmmel és enmagammal. Csak abból láthatod, hogy végre is, tudod, miben egyeztünk meg a sógornőmmel? Hát abban, hogyha hozza a szakácsnő a galambokat, kieresztjük őket. Aztán beszélünk a szakácsnővel, hogy el ne áruljon. És visszaszalajtjuk két pár csirkéért.

Nem hiszem én, hogy Józsi tudja majd azt az ízéről, hogy galamb- vagy csirkebecsináltat eszik. Egy kis kaporral többet teszek bele, és legyen aztán ez az a más az amivel Kelemenné olyan nagyra van. Ha nem fog ízleni Józsinak, legalább Kelemennét fogja szidni. A fene egye is meg őtet a tanácsával. Nahát, mikor jön a szakácsnő, már úgy megyek eléje, szinte valami elérzékenyedéssel, hogy szíveségből kieresztjük a galambokat. Erre paff! A szakácsnő két pár megkopasztott galambot hoz. Azt mondja, kapott így is galambot a vadasnál. Sohasem tudta, hogy ez is van. Ezzel Józsival már rendben volnánk. De a sógornőm?

Hirtelen azt mondom a szakácsnőnek:

– Hallja, Rozi! A kisasszonynak azt fogjuk mondani, hogy ezek: két pár csirke. Mert sajnálja a galambokat, és nem akar ebédelni, ha galamb van. Ebbe beavatjuk az uramat is. Csak mi tudjuk, hogy galambot eszünk… Hát ezzel tényleg rendben volt valahogy a dolog. A sógornőm is legfeljebb azt fájlalta, hogy nem csinálhatunk ünnepélyes galambkieresztést. Már úgy készült rá pedig.

Elkezdték aztán főzni az ebédet. A szakácsnőnek, persze, részletesen elmesélem közben a dolgot. Kelemennét, a férjemet és a sógornőmet, és az egész délelőttöt, aztán végül, mikor már egy kis mesét összetanakodtunk a galambbecsináltnak, így szólok a szakácsnőnek: Elhiszi, hogy nekem sem megy le a torkomon egy falat hús, ebből a két galambpárból. A kisasszony már úgy összebeszélte a fejemet, hogy még úgy sem ízlenék ezeknek a galamboknak a húsa, hogy a vadastól levágva hozta őket. Erre a szakácsnő rám néz, egy kicsit ide-oda tekinget, elgondolkodik, végre elneveti magát:

– Mondjak valamit nagysága? – szól. – Tessék egész nyugodtan enni ebből a galambból, mert ez nem galamb, hanem fürj. A vadas azt mondta, hogy a világon senki meg nem ismeri egymástól a kettő ízét, és levágva a formáját sem. Tessék, hát ezért volt az egész komédia. És milyen komédia. Józsi azt hitte galambbecsináltat, eszik. A sógornőm azt hitte, hogy csirkét. Én pedig tudtam, hogy fűrjet.

Ámbár az volna a legjobb benne, ha a szakácsnő nekem is füllentett volna, és tényleg csirke lett volna ez a komplikált becsinált, mert az olcsóbb a fürjnél is, a galambnál is, és ki az ördög tudná megkülönböztetni. Még tán Kelemenné sem, a fene egye meg őtet a szakácstudományával, hogy ilyen nagy zenebonát csinál vele az embernek.